Kutyalövésről és lelkiismeretlen puskásokról, abszurd jogszabályokról, vadászati reformról, Kádár Jánosról és a vadászati világkiállításról beszélgettünk Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel, az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnökével.

– Nemrég azt nyilatkozta: „Magyarországon az elmúlt 5 évben sokat javult a vadászat társadalmi megítélése, elfogadottsága.” Mi nem ezt tapasztaljuk.

– Azért érdemes összehasonlítani a Nyugat-Európában tapasztalható szélsőséges vadász-ellenes gyűlölettel. A német zöldek például most azt találták ki, hogy betiltanák a trófeák behozatalát Afrikából. Ezzel drasztikusan megcsappanna az oda látogató vadászok száma, ami súlyos csapás lenne az afrikaiak és az élővilág számára is. Sokan élnek vadásztatásból, a szegényebb országok számára ez jelentős bevételi forrás. Emellett napi tapasztalat, hogy csak ott van gazdag vadállomány, ahol van fenntartható vadászat – mert akkor van pénz vadvédelemre, vadőrre, élőhely-védelemre. Ha betiltják a vadászatot, akkor a helyieket csak az érdekli, hogy a terményeit megvédje, ezért jobb esetben megeszi, rosszabb esetben megmérgezi a vadat. Magyarországon nincsenek ilyen szélsőségek. Érdemes az elmúlt évekhez viszonyítani a mostani hangulatot – érzékelhetően változott a vadászat megítélése, a vadgazdálkodás és a vadászati kultúra értékelése. Gondoljunk a FEHOVA, vagy a vadásznapok sikerére.

– Mostanában a kutyalövések ügye borzolja a kedélyeket.

– Ez kétségtelen, de néhány dolgot tisztáznunk kell. A kutyaügynek szinte semmi köze a vadászathoz, legfeljebb vadvédelmi kérdés. A kóbor kutyák súlyos gazdasági kárt okoznak a vadgazdának a vadászható vadfajok esetében, a védett fajokkal kapcsolatban pedig a természetvédelemnek okoznak súlyos károkat. De nem beszélhetünk vadászati ügyről, hiszen kóbor kutyára épeszű ember nem vadászik a szó szoros értelmében. Tisztában vagyok azzal, hogy a kutyaügy mindenütt nagyon érzékeny dolog. Azt látni kell, hogy a kutya ártatlan. Aki bűnös ebben, az az a gazember, aki kidob egy kutyát az autóból. Én kutyabarát vagyok, bár deviáns módon most csak egy macskánk van, a lányom révén - egész pontosan egy Berci nevű macskának van egy Semjén nevű családja, amivel rendkívül elégedetlen, de most már elvisel minket. Viszont két dolgot ajánlok megfontolásra: ha valaki látta egyszer is, ahogy 3-4 kóbor kutya széttép egy őzgidát, vagy egy vemhes őzet, az másként fogja megítélni ezt a helyzetet. A másik: ha én kidobott, kóbor kutya lennék, akkor azt kívánnám, hogy egy jól irányzott lövéssel ejtsenek el, mintsem nyomorultul fagyjak meg, megegyen a rüh, éhen pusztuljak vagy elüssön egy autó és az árok szélén még napokig kínlódjak. Számos állatvédő szervezet teljesen józan álláspontot képvisel ebben az ügyben.

– A közvéleményt az háborítja fel inkább, amikor nem kóbor kutyát ér lövés.

– Az valóban vállalhatatlan és védhetetlen, amikor vadászok úgy lőnek le egy kutyát, hogy nem győződtek meg arról: az valóban kóbor-e, valóban veszélyt jelent-e a védett- és vadászható vadfajokra. Ezek nem is vadászok, hanem puskás emberek. De ilyen lelkiismeretlen puskások mentalitásából nem lehet következtetést levonni a vadgazdálkodókra, a vadászokra. Még egyszer: a kutyaügy nem vadászati, hanem társadalmi probléma.

– Akkor nem is számíthatunk jogszabály-változtatásra e tárgykörben?

– A Vadászati Védegylet elnökeként abszolút nyitott vagyok a párbeszédre – folyik is a szükséges diskurzus több szervezettel is. De az ellen tiltakozom, hogy ezt „vadászati ügynek” állítsák be! Ez alapvetően társadalmi és ebből következően ebrendészeti kérdés. A józan ész alapján kell dönteni. Azt tudom mondani a harcos állatvédőknek, hogy nagyon sok hivatásos vadászt ismerek személyesen, de olyat egyet sem, akinek ne lenne legalább egy olyan kutyája, akivel munka és életközösségben él. A hivatásos vadászoknál kutyaszeretőbb embert én még nem láttam. Ezek az emberek átérzik, mit jelent a kutya szeretete, ha a vadállomány védelmében le kell lőni egy kóbor kutyát, azt azért kénytelenek megtenni, hogy megelőzzenek egy nagyobb rosszat: a vadászható- és védett állatfajok pusztítását. Jogszabályt akkor lehet változtatni, ha kialakul a társadalmi konszenzus. Ezen dolgozik a Kamara és a Védegylet. Nem helyes, ha kampányszerűen a bulvármédia és bizonyos pártok ebből politikai hasznot akarnak szerezni. Ez rossz a vadgazdálkodásnak, rossz a kutyáknak, rossz az állatvédelemnek – mindenkinek rossz.

– Törvényalkotásból amúgy is kijutott. Fazekas Sándor, földművelésügyi miniszter nemrég azt nyilatkozta lapunknak, hogy a vadászatban a nagy reformok kora lejárt, a jogszabályok finomhangolás következik.

– A vadászat és vadgazdálkodás ügyét emberöltőre rendező kodifikációs folyamat több, egymásra épülő, összehangolt lépésből állt. Az első a fegyvertörvény módosítása volt. Ez volt a legabszurdabb jogszabály, ehhez azonnal hozzá kellett nyúlni. Múlhatatlan bűne volt a Medgyessy kormánynak, hogy engedték: Bárándy Péter helyett a Lamperth Mónika készítse el a fegyvertörvényt. Így végül egy kifejezetten vadászokat csesztető, mélységesen életidegen jogszabály született. Két példa az akkori törvény abszurditásaira: ha egy vadászatról hazatérő társaságot közúti ellenőrzés során megszondáztattak, és – nem a sofőr, hanem - az utasok akárcsak egy pohár bort fogyasztottak, bevonták tőlük a fegyvereiket. Mondván: mi történik, ha alkoholt fogyaszt, és utána elő veszi tokjából a puskáját. De ilyen alapon otthon se tarthatna senki fegyvert, hisz ott is elképzelhető, hogy egy korsó sör elfogyasztása után kiveszi a puskáját a fegyverszekrényből. Mintha azért büntetnének, hogy ittam egy pohár fröccsöt, amikor a zsebemben volt a slusszkulcsom. A másik: nem hagyhattam egy pillanatra sem magára a fegyvert, még úgy sem, ha bezártam a kocsi csomagtartójába. Ha valaki bement egy benzinkútra fizetni, vagy egy étterembe ebédelni, akkor vinni kellett magával a puskát. Hasonló abszurditás volt, hogy egy fegyverbolt nem reklámozhatott fegyvert. Ez olyan, mintha egy cipőbolt nem reklámozhatna cipőt. Vagy: 8 centinél hosszabb pengéjű kés nem lehetett a vadásznál. De hát a zsigerelő kés a vadásznál munkaeszköz. És még sokáig sorolhatnék hasonló példákat. Ezért volt sürgető az életszerű és ésszerű fegyvertörvény megalkotása. Amikor ezzel megvoltunk, átfogó, írásbeli megállapodásokat kötöttem - második lépésként - a hazai és nemzetközi partnerszervezetekkel. Ennek köszönhető a mostani együttműködés a környezetvédőkkel. Például a nyári lúd vadászhatóságával kapcsolatban kifejezetten rugalmasan tudtunk együtt dolgozni. 

– Akkor itt az idő a hód jelentette probléma megoldására is.

– Igaz, a környezetvédelmi államtitkár úrral dolgozunk a speciális megoldáson, mert a hód esetében nincs vadászati idény.

– Azonban a vad által okozott kár egyre kezelhetetlenebb.

– Ezzel óvatosnak kell lenni. Ha vadászható fajnak nyilvánítunk valamit, akkor az általa okozott kárt a vadászatra jogosultnak kell megtérítenie. Ha most a kormoránt vadászható fajjá tennénk, akkor az összes halastó tulajdonos részére a vadászatra jogosultnak kellene az okozott kárt megfizetnie. Noha a kialakult helyzetben nyilvánvalóan semmi felelőssége sincs. Ezért dolgoztunk ki egyedi megoldást, és hamarosan megoldjuk a hódok okozta károk kérdését is.

– A hód a horgászokat is érinti, akikkel szintén megállapodást kötött.

– Így van, megállapodtam a MOHOSZ-szal: amit akkor megígértem nekik, az betű szerint megvalósult Áder János köztársasági elnök úr segítségével. A természetes vizekben megszüntettük a hústermelési célú, ipari halászatot és az összes természetes vizet a horgászok kezelésébe adtuk. Eredmény: ennyi halat még sose fogtak. Emellett a kormányzaton belül megállapodtam a minisztériumokkal is: nem történhet vadászattal kapcsolatos jogalkotás, hogy arról előzőleg a Kamarával és a Védegylettel ne egyeztetnének.

– Ezt követően módosult a kamarai törvény, Végül a vadászati törvény is megújult.

– Ebben azt rögzítettük, hogy a vadászjegyek árának feléről az állam lemond és a külföldiek vadászengedélye utáni pénzzel együtt 100 százalékban a kamaránál marad a bevétel. Ebből kb. 2 milliárdos vadgazdálkodási alapot hozunk létre, első sorban élőhely-fejlesztésre. Utóbbi azért is fontos, mert egy vadfaj száma és minősége nem a vadászattól függ - a vadászati nyomás csak többedik a sorban -, leginkább az élőhely függvénye. Emellett az élőhely-fejlesztés nem csak a fácánnak, nyúlnak, fogolynak jó, de az adott területen élő összes – köztük számos védett - élőlénynek.

Amikor a törvény megalkotására készültünk, mielőtt bármi történt volna, megkérdeztem, mint a Védegylet elnöke, az összes vadászatra jogosultakat és a hivatásos vadászokat: mit tartanak problémának, milyen megoldási javaslataik vannak, és mit szeretnének látni a jogszabályban. Köbméternyi javaslat érkezett, ezeket feldolgoztuk, majd a rendezett és szerkesztett javaslatokat újra kiküldtük véleményezésre. Amikor ezen túl voltunk, elkészítettünk egy kvázi kodifikációt, amibe szerkesztett, koherens módon belefoglaltuk azt, amiben egyetértés alakult ki. Végül a földművelésügyi tárca végezte magát a kodifikációt, az országgyűlés pedig gyakorlatilag konszenzussal fogadta el a javaslatot.

– Végig bábáskodott a jogszabály megszületésénél. Mit tart a törvény legfontosabb elemeinek?

– Túlzás nélkül állítom - és ezt nemzetközi vonatkozásban is így látják -, hogy ez ma Európa, sőt megkockáztatom a világ legjobb vadászati törvénye. Ugyanis a józan ész alapján létrejövő konszenzus érvényesül benne a vadgazdálkodási, az agrár és a természetvédelmi szempontok között. Olyan, ökológiai szempontból forradalmi dolgok vannak benne, mint például a tájegységek bevezetése. A tájegységi fővadászok segítséget jelentenek a vadgazdálkodásban - és nem terhelik meg a vadászatra jogosultak büdzséjét sem. Sikerült összebékíteni a tüzet és a vizet: a törvény mentén külön megállapodást kötött a vadászkamara az agrárkamarával a legérzékenyebb kérdésben, a vadkárral kapcsolatban. Természetesen vannak a törvényben vitatható pontok is, de ezekre nem létezik jobb megoldás. Ilyen például a vad tulajdonjoga. Megtartottuk, hogy a vad az államé, ami az elejtés révén kerül a vadászatra jogosult tulajdonába. Persze az állam soha nem viselkedett úgy a vaddal, mint tulajdonos. Ebből persze olyan anomáliák adódnak, mint a vadgázolás esete. Hiszen a vad még él, amikor autóval ütközik, mégis a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel érte, noha a baleset pillanatában még nem az övé a vad. Vagy a mezőgazdasági kárt okozó vad az államé és mégis a vadászatra jogosult fizet utána. Jogászkodó dolgokat tudok mondani még százat, de minden más jogi konstrukció rosszabb. Rosszabb, ha uratlan jószág lenne a vad. Beláthatatlan konfliktusokkal járna, ha a földtulajdonosé lenne, és az sem jó, ha a vadászatra jogosulté. Ezért, összevetve minden magyar és nemzetközi tapasztalatot, még mindig ez a legjobb megoldás.

– Így tud az állam bizonyos elvárásokat támasztani a vadászatra jogosulttal szemben, érvényesíteni vadgazdálkodási szempontokat.

– Így van. Én személyesen három dologhoz ragaszkodtam a törvényben. Az első, hogy a vadászatra jogosult 20 évre kapja meg a területet. Erre azért van szükség, mert egy szarvasbika, mire golyóéretté válik és a vadgazda ráfordítása megtérül, az minimum 10-12 év. Hiszen a selejtezéssel, etetéssel, élőhely-fejlesztéssel meg kell teremteni a vadgazdálkodás alapjait. Hogy az arathasson, aki vetett, ehhez 20 év az ésszerű. A második: 3000 hektárnál nem lehet kisebb egy vadászterület. Ha ez alá megyünk, nem lehet vadgazdálkodást folytatni. Akkor az történne, ami Dél-Olaszországban, az átmenő vad lelövésére rendezkednének be, így egy egér sem lenne.

– Miért nem 4000 hektár a minimum? Ekkora földterülethez kötötték a hivatásos vadász alkalmazását?

– Mindig is 3000 hektár volt a minimum terület, ez bevált. A hivatásos vadászok alkalmazásánál késhegyig menő vita volt. Két szempontnak kellett érvényesülni: a vadásztársaságok anyagilag ne legyenek túlterheltek.

– Most azért sokan úgy érzik.

–Mindig úgy érzik… A másik oldalon: a hivatásos vadászoknak ne legyen irreálisan nagy területe, akkora, amit már nem lehet ténylegesen ellátni. És persze, hogy legyen állásuk. Egy hosszú vita végén, minden érvet meghallgatva döntöttünk Jámbor Lászlóval, a Kamara elnökével. Mivel ebben minden fél megegyezett, vállalható kompromisszum volt, nem láttam okát, hogy erőből átírjam. A harmadik pont, amihez ragaszkodtam: a mínusz pontok visszaállítása a trófeabírálat során. Ennek az az oka, hogy a nagyvadlétszám bőséges, a minőség az elfiatalodás miatt már gyengébb. Különben nem osztom azt a nézetet, hogy rettenetesen túlszaporodott lenne az állomány.

– Még a vaddisznó sem?

–A nagyobb probléma nem a hagyományos, erdősült területeken élő egyedszám, hanem az, hogy inváziószerűen megjelent az apróvadas területeken, ami létében fenyegeti az apróvad állományt, a nyulat és a fácánt. Látni kell, hogy az alföldi vadászterületek vadgazdái közül, akik panaszkodnak, mert nincs elég nyúl és fácán, sok helyen azért csinálnak néhány szórót – hogy legyen némi disznóhús. A helyzet az, hogy vagy disznó, vagy apró vad. Azt elfogadom, hogy a fenntarthatóság határán billeg a nagyvad létszáma, de a korábbi, kampányszerű vadirtás drámai következményeit már láttuk… Tehát a vadlétszám rendben van, a minőségével van probléma: nagyon jó genetikai adottságúak, az élőhely is rendben, csak elfiatalodott az állomány. Ennek részben a megváltozott vadászmentalitás az oka, már nem az öreg bajor jáger jön, hanem az újgazdag, akinek nem az agancs érettsége a lényeg, hanem csak a kiló… De a vevőket nem tudjuk megváltoztatni, ezért a vadgazdát orientáljuk a trófeabírálatnál.

– Komoly vihart kavart, hogy a végrehajtási rendelet betiltotta az elektronikai rásegítéssel működő céltávcsövek - az éjjellátók - birtoklását. Egyet ért ezzel?

– Ami a céltávcsövet illeti, a vadászaton való tiltásával egyet értek, ez etikai szempontból – és főleg a társadalmi elvárás tekintetében - helyes. Azonban a keresőtávcső esetében liberálisabb vagyok. Az került a végrehajtási rendeletbe, hogy a hivatásos vadászok használhatnak éjjellátós keresőtávcsőt – én ezt engedném a sportvadászoknak is, már csak biztonsági okokból is. Mondok egy példát: sose felejtem el, apámmal ültem a lesen egy lucernaföld mellett, lehettem vagy 6-7 éves gyerek. Már jócskán szürkült, amikor a lucernaföld szélén kijött egy koca egy malaccal. Egy idő után az volt a furcsa, hogy ha elindult a koca, elindult a malac, ha megállt a koca, megállt a malac. Apám végül rákattintotta a lámpát. Egy férfi fekete kabátban, négykézláb, sarlóval lopta a lucernát és a maga mögött húzott zsákba gyömöszölte. Szürkületben megtévesztésig hasonlított egy kocára egy malaccal. Ez nagyon mély nyomott hagyott bennem. Üdvös dolog, ha az embernek van egy-két ilyen élménye. Egy ilyen után háromszor is megfontolja, hogy mikor engedi el a lövést. Ilyen esetben az éjjellátó kereső távcső biztonsági szempontból értelmes dolog.

– Konszenzust említett a parlamentben a vadászati törvény kapcsán. De hol van már ez az összhang? A hatvani kastély esetében a szocialisták először támogatták a javaslatot, majd kihátráltak belőle, nemrég pedig maga a kormány vont vissza egy beterjesztését, ami körül furcsa vihar támadt. Az ön nevében került a parlament elé egy módosítás, amely úgy járta be a sajtót: Semjén megadóztatná a kutyákat - noha már 2012 óta több tucat önkormányzat vet ki ebrendészeti adót. Miért vonták akkor vissza azt a módosítást?

– Különben ehhez az ebrendészeti törvényhez tartalmilag persze a világon semmi közöm se volt – egyszerűen én nyújtok be minden törvényjavaslatot a kormány nevében a parlamentnek. A vihar azért volt abszurd a módosítás körül, mert amivel támadták a törvényt, annak egyetlen egy eleme sem volt új. Jelen pillanatban is az önkormányzatok helyi ebadót vethetnek ki. Pusztán annyi történt, hogy átszámozta az FM a jogszabályt, hogy áttekinthető legyen. De miután politikai szándékaink nem voltak a jogszabállyal, ezért nem volt presztízskérdés a visszavonás. Tárgyalja ki a minisztérium az érintett szervezetekkel, ha konszenzus van, akkor kell benyújtani.

– A hatvani múzeum már más történet.

– Hatvan számomra szív-ügy. Mivel most vadászatról beszélünk, nem szeretnék pártpolitikai pengeváltásba belemenni: amit most mondok, azt tényszerűen mondom, minden politikai felhang nélkül. A világ első, 1910-ben, Bécsben megrendezett vadászati világkiállítás óta sokan felvetették, köztük gróf Széchenyi Zsigmond, hogy méltó lenne Magyarországon egy állandó vadászati múzeum – de valahogy mégsem jött létre soha. Most azonban adódott egy lehetőség: a fővároshoz közel az autópálya mellett, az állam felújította a hatvani kastélyt. Kár lenne tagadni: a térség országgyűlési képviselője és a hatvani polgármester között feszült lett a viszony, ez nem tett jót a kastély ügyének. Azután több tulajdonos között is hánykolódott: odaadtuk az önkormányzatnak - nem volt jó helyen. Aztán több, állami múzeummal is próbálkoztunk, de nekik ez inkább teher volt, mintsem lehetőség. Kézenfekvő volt, hogy egy vadászati múzeum a vadászkamaránál, a magyar vadászoknál lesz a legjobb helyen. Lázár János és én nyújtottuk be a javaslatot, de ki akartuk venni a politikát belőle, ezért végül kulturális bizottsági, szakmai alapon Halász János nevében került a Ház elé. Miután annyira ésszerű volt, Hiller István – akinek kulturális hozzáértését nagyra értékelem, korrekt ember – a józan ész és a jóindulat alapján rögtön átlátta, hogy ez egy értelmes elképzelés. Először ő, majd több szocialista politikus is jelezte, hogy támogatja az elképzelést, szívesen aláírják ők is. Így alakult ki a konszenzus.

– Kellett is, hisz kétharmados többséggel lehetett volna csak megszavazni.

– Igen, mivel az állami tulajdonról szóló törvény mellékletében fel van sorolva a kastély, ezen pedig csak kétharmaddal lehet változtatni. Amikor már a parlament előtt volt a javaslat, Gyurcsány Ferenc megtámadta azzal az eget verő hülyeséggel, hogy át akarjuk játszani a múzeumot „vadászháznak”. Hallomásból tudom, hogy a DK támadása után Botka László rászólt az MSZP elnökségére, hogy vonassa vissza a frakciótagok aláírását. Azt kell mondanom, hogy sajnáltam szocialista képviselőtársaimat, akik egy jó ügy mellé álltak, és abba a kínos helyzetbe kerültek, hogy vissza kellett vonni az aláírásukat.

– Marad a kormányhatározat és a tulajdonba adás helyett a működtetés átruházása. 

– Igen, a kormány a vadászkamrával egyeztetett módon használatba átadja a kastélyt, a múzeumot, a finanszírozását pedig biztosítja. A végeredmény szinte ugyanaz, csak sokkal komplikáltabb lett az ügy, valamint nagyon nehézkes lesz így uniós pénzekre pályáznia a múzeumnak.

– A világkiállításra is úgy készül, mint a vadászati törvényre: most folyik az ötletek begyűjtése és rendezése.

– Így van. Ennek a módszernek – hogy úgy mondjam: hatalomtechnikailag - legalább három értelme van. Az egyik: ha megkérdezzük a különböző témában jártas embereket, akkor számos olyan jó ötlet merül fel, ami nekem vagy a körülöttem lévőknek nem jutott volna eszébe. Másrészt: nagyon világosan kirajzolódik, mi az, amiben konszenzus van, és miben nincs. Végül: most mindenki megmondhatja, hogy mit szeretne, de utána nincs kiszállás a falanxból. Összeszedtük, milyen szereplői lehetnének a vadászati világkiállításnak - de a '71-es kiállítás az etalon, hiszen ennek az 50. évfordulójára rendezzük meg a következőt.

– Nehéz lenne letagadni az elődöt - sokan vetik fel, hogy Kádár János rehabilitációja zajlik ilyen formán.

– Egész pontosan azzal támadtak, hogy mindez Kádár János apoteózisa. 1971 a magyar vadgazdálkodás egyik csúcspontja volt, világviszonylatban is. Szocializmus ide, szocializmus oda, ez ténykérdés. A másik ilyen csúcspont gróf Károlyi Lajos Tótmegyere. A világkiállítás éppen annyira nem a Kádár-rendszer apoteózisa, ahogy Károlyi példaképként való felemelése nem a Horthy-rendszer apoteózisa. Ez a magyar vadgazdálkodásról és a magyar vadászati kultúráról, vadgazdálkodási teljesítményről szól. A vadászati világkiállításnak nem feladata ideológiailag értékelni a világtörténelmet - ez a magyar vadászatról szól.

– Kik kapnak benne helyet?

– A vadászati szempontból jelentős országokat az állam hívja meg, hogy saját pavilonnal, kiállítással mutatkozzanak be, a többi ország vadászati szervezetét a Védegylet és a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács kéri fel, aki szakmai védnökséget is vállalt, az uralkodó házakat pedig Habsburg Mihály főherceg. Én magam is dolgozom azon, hogy például búr barátaink elhozzák számunkra egzotikus trófeáikat az elefánt agyartól a bongóig és a törzsi fegyverektől a vadászattal kapcsolatos művészi alkotásokig. Hasonló gyűjtésre biztatok minden magyar vadászt!

Noha ez egy vadászati kiállítás, a rokon területeket is bevonjuk, hogy mindenki megtalálja a saját érdeklődési területét. Így a vadászkutya, és általában a kinológia megkerülhetetlen, hasonlóan a solymászathoz. Arra törekszünk, hogy a különböző fegyverkategóriákban Európa- és Világbajnokságot rendezzünk Magyarországon 2021-ben. Beleértve az íjászatot is. A lovas hagyományok meghatározóak – ezért fogathajtó és díjugrató világbajnokság is lesz idehaza, ahogy ’71-ben is volt. A vadászati kultúra fontos része a művészet, ezért Baán László segítségével bemutatjuk a művészetet a vadászatban és a vadászatot a művészetben. A természetvédelem és az erdőgazdálkodás sem maradhat ki, ahogy a horgászat sem. A horgászat, a MOHOSZ különösen hangsúlyos programot tett le az asztalra. Amivel még tovább lépünk, az a gasztronómia és a borászat. Vannak, akiktől távol áll a vadászat, de olyan nagyon kevés, aki a tűzdelt őzgerincet vagy a vaddisznó pörköltet nem szívesen kóstolná meg. Itt lesz világ-eseményként a Bocuse d'or, de a kisebb településekre is elvisszük a vadételeket. De nem csak tematikában, hanem a helyszínekben is szeretnénk nyitni. A világkiállítás három legfontosabb helye: a Hungexpo, a hatvani múzeum és az Állatkert. Utóbbi addigra – Persányi Miklós irányításával és a kormány több mint 20 milliárdos támogatásával - Európa egyik legmodernebb állatkertje lesz – nem ketrecben, hanem saját ökológiai igényeinek megfelelő területeken láthatják majd az érdeklődők az állatokat, úgy ahogy Nádler Herbert és Kittenberger Kálmán megálmodta. A következő szint az egyes régiók, tájegységek bemutatása - ebben főleg az állami erdészetekre és a magángyűjteményekre építünk. A harmadik: figyelmet fordítanánk arra is, hogy a kistelepüléseken is legyen egy-egy vadászszoba – ezekben persze nem leszek világrekord trófeák, de segítené a közös emlékek ápolását, erősítené a helyi identitást. Neves magyar vadászokat felkérünk, tegyék lehetővé, hogy a legérdekesebb, legjelentősebb relikviák, trófeák bemutatásra kerülhessenek. Arra azért vigyázunk, hogy a kiállítás ne váljon „trófearaktárrá”. Végül pedig az is cél, hogy a hatvani múzeumban minden jelentős magyar vadásznak egy trófeáját örök időkre elhelyezzük.