A terület nélküli vadászokban egyre gyakrabban felmerül: ha a vadásztársaságok nem győzik saját tagjaikkal az ASP miatt szükségesség vált állománygyérítést, miért nem engedik be a területükre a tagsággal nem rendelkezőket. Több puska, nagyobb teríték - ez a képlet azonban csak papíron ilyen egyszerű.

Az afrikai sertéspestissel fertőzött és a még érintettelen országok, egyként teszik le a voksukat az állománygyérítés, mint a betregség fékezésének egyetlen, legalább némileg hatékony eszköze mellett. Magyarországon a Nébih is igyekszik emelni a fertőzött területeken az év elején megadott tervszámokat - inkább kevesebb sikerrel, mint többel. Erre utal a főállatorvos lapunk által korábban már idézett határozat-tervezete, amely felveti “külsős fegyveres szerv” bevonását a diagnosztikai célú kilövésekbe, mivel a vadászatra jogosultak nem képesek az előírt gyérítést végrehajtani.

Ahogy korábban idéztük: az élelmiszerláncról szóló törvény értelmében a Nébih a rendőrség segítségét veheti ilyenkor igénybe. Az Országos Rendőr-főkapitányság lapunkkal azt közölte:

“A fertőzés tovább terjedésének megakadályozása érdekében az érintett vadgazdálkodási egységeknek maradéktalanul be kell tartaniuk az afrikai sertéspestis elleni védekezésről szóló 98/2003. (VIII. 22.) FVM rendeletben, valamint a 2/2019. számú országos főállatorvosi határozat függelékében meghatározottakat.

E rendszabályok végrehajtáshoz nyújt segítséget a rendőrség saját eszközeivel, melyek az alábbiak:

– a határellenőrzés során a poggyászok szigorított ellenőrzése;

– a sertéshúsból, a vaddisznóhúsból készült, nem hőkezelt élelmiszerek elkobzása;

– az országba belépő teher- és személygépjárművek fertőtlenítése;

– a közúti határátkelőhelyeken a vírus behozatalának megelőzése érdekében többnyelvű információs táblák kihelyezése.

A rendőrség – a jogszabályok adta lehetőségek figyelembevételével – a fenti feladatok ellátásával tud közreműködni a fertőzött állatállománnyal kapcsolatos tevékenységek ellátásában.

A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) és a rendőrség szolgálati szabályzatáról szóló 30/2011. (IX. 22.) BM rendelet (a továbbiakban: SzSz.) egyértelműen meghatározza a rendőrség alapvető feladatait, továbbá részletesen szabályozza a rendőri fegyverhasználat eseteit és azok módját. A fenti jogszabályok rendelkezései alapján a rendőr csak magára vagy más személy életére vagy testi épségére veszélyt jelentő állat ellen használhat lőfegyvert, amennyiben más eszköz nem áll rendelkezésére.”

Arra a kérdésünkre, hogy vadászati tevékenységet folytathat-e szolgálatban lévő rendőr, kijelentették: “A rendőrség állományába tartozó személyek kizárólag a jogszabályban meghatározott alaptevékenységüket láthatják el jogszerűen szolgálatteljesítési idejük alatt, amelybe a vadászati tevékenység nem tartozik bele.” Hozzátették: “…a rendőrségnél rendszeresített felszerelés jogszerűen nem alkalmazható vadászati célokra.”

Vagyis ha sem a hivatásos vadászok, sem a vadásztársasági tagság nem képes hatékonyan gyéríteni - a rendőrök pedig bizonyosan nem fognak lövöldözni –, ésszerű, hogy a vadászati rendszerben bőven meglévő tartalékhoz, a társasághoz nem tartozó vadászokhoz kell fordulni segítségért. Hiszen, ahogy korábban jeleztük: több puska, nagyobb teríték - egyszerűnek látszik, mint a kétszer kettő.

Hatékony gyérítés - de hogyan?

A vadászvizsgára mindenki megtanulta, hogy vaddisznóra egyéni és társas vadászati mód is rendelkezésre áll - utóbbi a november-február közötti hajtás. Abban minden, általunk megkérdezett vadász egyetértett, hogy a leghatékonyabb ezen módok közül a hajtás. Beszéltünk olyan társasági vezetővel - igaz, vaddisznóban nem túl gazdag területet igazgat –, ahol az éves teríték kétharmada a hajtásokból származik.

Bármennyire is hatékony a hajtás, a Nébih a fertőzött területeken tiltja, arra hivatkozva, hogy így szétkergetik a beteg egyedeket, amelyek olyan területre is elviszik a fertőzést, amely korábban intakt volt. Ebben nehéz igazságot tenni: a szakirodalomban bőséggel akad példa arra, hogy a disznók nem mennek ismeretlen vidékekre a hajtások miatt, és ennek ellenkezőjére is.

A lesvadászat – legyen a célja vadkárelhárítás vagy állománygyérítés – még akkor is esetleges, ha szórókkal bőségesen ellátott területről beszélünk. A Nébih rendelkezése szerint pedig a fertőzött területen legfeljebb 10 kg takarmány szórható ki négyzetkilométerenként, havonta. Aki tehát betartja a határozatot, annak a szórója igen sovány lesz.

Hatékony gyérítés - de hol?

A Nébih a fertőzött területeken emeli a társaságok tervszámait, szabályozza a vadászati módokat és a vadgazdálkodást, az érintettlen megyékben viszont minden úgy zajlik, mintha nem a nyakukon kopogtatna a kór.

Németországban, ahol még egyetlen beteg vaddisznót sem találtak, két éve, szervezetten gyérítik az állományt, évről évre rekordot döntő terítékadatokat produkálva. Idehaza viszont, ahol már van sertéspestis, nem lehet hatékonyan gyéríteni, ahol nincs, ott nem csinálják. Az utóbbi nem is teljesen véletlen: a társaságoknak jelentős bevételük származik a vadhús értékesítéséből, és ha dömpingszerűen elárasztják a feldolgozókat, ismét a mélybe zuhan a felvásárlási ár. Ez az ingadozás amúgyis előttünk áll a hajtások miatt, de ha valami módon megsokszoroznák a “termelést”, szinte semmit nem kapnának a vadért.

Hatékony gyérítés - de ki?

A Nébih előírásai csak a már meglévő, szűk keresztmetszeten húznak még egy kicsit. Ugyanis a társaságok valóban erőforrás-hiánnyal kűzdenek. Tagjaik sportvadászok, akik a mindennapi életük mellett, nem egyszer annak rovására járják az erdőt. Már az is probléma a legtöbb helyen, hogy kellő számú vadászt ültessenek le vadkár-elhárításba.

Itt jönnének képbe a terület nélküli vadászok - a 65 ezer magyar sportvadász legalább negyedéről, 15-20 ezer emberről beszélünk. A nem társasági tagok legnagyobb bánatára azonban a bevonásuktól majd’ minden vadászatra jogosult elzárkózik.

A lapunknak nyilatkozó társasági vezetők mindegyike elmondta: a hátán feláll a szőr már csak a gondolattól is, hogy idegen, a területet nem ismerő vadászt engedjenek be kísérő nélkül. Márpedig ha van kísérő, oda a létszámelőny. Azt is mindenki fontosnak tartotta megjegyezni: a társaság felelősséggel tartozik azért, kit enged a földjén vadászni - idegenekért pedig senki nem teszi önként tűzbe a kezét.

Felvetésünkre, miszerint nem kell helyismerettel rendelkezni lesvadászathoz, általában azt a választ kaptuk: nem hoz annyi nyereséget, mint amennyi a rizikó.

Az állománygyérítéssel szemben – noha sok esetben ránézésre nincs különbség – a vadkár-elhárításban egyre több társaság fogadja el a terület nélküliek segítségét. Ilyenkor ugyanis már önmagában az emberi jelenlét is preventív lehet.

Az természetesen a tagság nélküli vadászokban sem merül fel, hogy a hatékonyság javítása érdekében, engedjék őket hajtásba, hiszen ez jelenti a társaságok számára a téli időszakban a legnagyobb bevételi forrást, erről egyetlen vt sem fog önként lemondani. Márpedig abban – ahogy korábban is írtuk – konszenzus van, hogy a hajtás a leghatékonyabb módja a gyérítésnek. Azért, hogy az adott területen egy vagy két disznóval több essen hetente, nem fognak kockáztatni a társaságok.

A mindenható csapda

Egyre többen vetik fel, hogy valójában nem kilövéssel, hanem csapdázással kellene csökkenteni a populációt. Videók terjednek például egy amerikai, kör alakú, lehulló csapdáról, amelyet akár a távolból, okostelefonnal is lehet aktiválni, miközben a vadkamera képét is látják.

Eltekintve attól, hogy pénz és emberhiány miatt a legtöbb társaság képtelen lenne hatékonyan üzemeltetni a csapdákat - egy komolyabb kérdésre eddig senki nem válaszolt: mi történik a csapdában lévő vaddal?

A járvánnyal nem érintett területeken a kérdés sem merülhet fel: el kell engedni. Persze elszállítható más területre a szabadon bocsátása előtt, de az elő nem fordulhat, hogy a csapdába esett, sértetlen állatot bárki lelője. Több vadásszal is beszélgettünk a cikk készítésekor, de ettől mindegyik, őszinte borzalommal zárkózott el. És ha még nem is tették volna, ahol nincs sertéspestis, ott a területen jogilag is vadászat folyik, a törvény pedig tiltja a csapdába esett vad lemészárlását.

A járványügyi intézkedések alá vont területen a csapdába esett vad leölését nevezhetik “diagnosztikai célú kilövésnek”, így nem vonatkozna  e tettre a vadászati törvény, de nem könnyen találna senki olyan vadászt, aki ezt megtenné.