Amíg az etikai szempontokat úgy állítjuk be, mintha azok a racionális döntések ellenében állnának, nincsenek meg a kiegyezés feltételei ebben a kérdésben – állítja írásában Glück Balázs, a Magyar Vadászíjász Egyesület titkára, publicista.

A közelmúltban ismét napirendre került az a téma, hogy újra kellene gondolni a különféle „modern eszközök” használatát a vadászat során, amelyek csökkentik a vad esélyeit, és még egyoldalúbbá teszik a vadászatot az ember számára. Ahogy állítják, korunk problémái megkívánják ezt a lépést. Furcsa, hogy ez a kérdés az afrikai sertéspestis miatt vált aktuálissá ismét, hiszen mint tudjuk, a fertőzés gócpontjaiban vadászati tilalom van érvényben. Kétségtelen, hogy vannak országok, amelyekben az „irtás” stratégiáját választották, azonban a magyar hatóságok – ahogy a klasszikus sertéspestis esetén is – épp a kíméletet látják jó megoldásnak. Hisz ez a fertőzés nagyon rövid lefolyású, így abban bízhatnak, hogy ha nincs a disznó világgá kergetve a vadászati nyomás miatt, akkor az ASP terjedése lassítható, mivel a fertőzött egyedek gyorsan és minél kisebb területet bejárva pusztulnak el. Nem igazán értem, hogy egy ilyen helyzetben – a hatóság eseti használatát kivéve – mi alapján merül fel, hogy az éjjellátó céltávcső használatát az ASP-re hivatkozva legalizálják. A vadgazdálkodási tervektől eltérő vaddisznó „irtás” tudomásom szerint a nem veszélyeztetett területeken sincs napirenden. A vaddisznó-elejtések számának drasztikus növelése régóta aktuális, és éppen ennek köszönhetően tudjuk, hogy a hatóság legfeljebb próbálkozhat ezen a téren, hiszen a valóságban a létszámot becslő és lejelentő, a terveket összeállító vadgazda dönti el, hogy milyen mértékben hajlandó (kívánja) apasztani az állományt. Márpedig a vadásztársaságok zöme számára az a kívánatos, hogy sok disznó legyen a területén.

Van egy másik – immár nagyon jól ismert – érv is, miszerint a vadkár nagyságára hivatkozva kívánnának legalizálni lehetőleg mindent, ami a kontrollt növeli. Nekünk, magyar vadászoknak állandóan vannak ilyen spontán ötleteink a vadkár csökkentése érdekében, amelyekben valamiért vakon hiszünk. Vegyünk számba néhányat, mert ideje lenne már egy kicsit szembenézni önmagunkkal, mielőtt megint a technikában látnánk a megváltást.

2004-ben olvastam egy cikket, amelyet egy akkori állami erdészeti igazgató írt, és arról szólt, hogy a vadaskertek lesznek a megváltói a magyar vadgazdálkodásnak, és ezek a torzszülött létesítmények szinte már egy gazdasági és szakmai forradalmat vetítenek előre. Az etikai megfontolások akkor is szóba kerültek, de természetesen ezeket idejétmúltnak tekintették, és nem vette őket komolyan senki. Aztán persze a sok „jó” között az is felmerült, hogy a vadkárt is elfelejthetjük úgy, ahogy van. Szóval ez valami csodának ígérkezett! Ahogy az lenni szokott, a „vadaskertek” kifejezést gyakran kezdték a „jövő”, és a „fejlődés” szavak közelében emlegetni, amiből következett, hogy mindenki, aki ellene volt, az egyenesen a jövőt és a fejlődést akadályozta, és ez a stigma azonnal rásüthető volt az ellenlábasokra. Egészen odáig jutottunk, hogy tíz évvel ezelőtt több mint háromszáz vadaskert volt Magyarországon, ami mostanra száz környékére apadt. Egyszóval elmaradt a forradalom, és az egykori nagy ötlet mintha kimúlt volna. Reményeim szerint hamarosan visszarendeződünk abba a normális állapotba, hogy lesz néhány nagyobb területű vadaskertünk, amelyek inkább csak színesítik a kínálatot, de jelentős károkat a vadászati kultúrában nem tudnak okozni.

De miért írtam le mindezt? Az etikusság érve – a vadaskertek értelmezésében – úgy hangzik, hogy amit könnyen kap az ember, azt nem becsüli meg és megunja. Aki a vadat céltárgynak tekinti, nem kapja meg mindazt, amit a vadászat adni tud, mert az egyoldalúságból kimarad az izgalom, és ez a sablonosság egy idő után már nem érdekes. Egy vadaskert a bizonytalanságot öli meg, ami minden állítás ellenére a vadászat egyik legfontosabb része. (Ahogy az udvarlásnak is!) A vadaskertek – a manipulált agancsokkal együtt – a divat szüleményei, amelyeket mint tudjuk olyan gyorsan söpör el az idő szele, amilyen lendülettel érkeztek. Nem véletlen, hogy őzbakból is egyre többen keresik a különlegest, gombnyársast, gyilkost. Amennyiben tehát 2004-ben valaki a vadászati etika vezérelvei mentén indul el, és a vadaskertek terjedése ellen szavaz, jól döntött volna, és ezt az évtizedes kudarcot megspórolta volna magának. Vajon tényleg arról lenne szó, hogy az etikusságnak – mint a jó döntés egyfajta komponensének – a figyelmen kívül hagyása lenne a kudarc oka? Vizsgáljuk ezt a kérdést tovább!

A vadkár megelőzése érdekében a másik „nagy ötletünk” a vadvédelmi kerítések építése volt. Ezekről azt kell tudni, hogy minél több van belőlük, annál többre van szükség. A kerítésépítés ugyanis egy sakkjátszma, amely arról szól, hogy ha a szomszéd épít ilyet, akkor nekem is kell, hiszen neki az a célja, hogy az én területemen egyen a disznó, az enyém pedig az, hogy bárki másén. A kerítések kiterjedésének nincs hatóságilag megszabott határa. Sőt! A mezőgazdászok és a vadászok még kötelezve is vannak rá, hogy védekezzenek, aminek a legközismertebb módja a villanypásztor, vagy a kerítés. Mostanra oda jutottunk, hogy egyre több szakember állítja, miszerint a nagy vadkárnak nem hogy a megoldása lenne a kerítés, hanem egyenesen ez az oka! A szabad területeken olyan mértékűre nőtt a kár – és olyan koncentrált lett – hogy könnyen bizonyíthatóvá vált az apokalipszis. Az erdei vadkárok drasztikus növekedése is jelentős részben ennek tudható be.

Vendégszerzőnk: Glück Balász

Mostanra egyre többen állítják, hogy ha lebontanánk a kerítéseket – vagy legalábbis csak célzottan, és sokkal kisebb mennyiségben használnánk azokat – akkor a vadkár nagyobb területen oszlana meg, ráadásul a védekezés költségeit is kivonhatnánk az egyenletből. A kár mértéke elviselhetőbb lenne, és a különféle mezőgazdasági területek illetve az erdők könnyebben és gyorsabban tudnának regenerálódni. Kutatásokból tudjuk, hogy bizonyos esetekben még az is előfordulhatna, hogy egy kismértékű vadkár esetén nő a termésátlag, hiszen a sérült növény oldalhajtásokkal vagy más módon reagálhat. 

A probléma azonban az, hogy minden ilyen „nagy ötlet” rendkívül nehezen visszafordítható következményekkel jár, hiszen a kerítésekkel együtt jöttek a lobbicsoportok, azok a vadászati kereskedők, akik adott esetben a villanypásztorok eladásából több bevételre tesznek szert, mint a fegyverek, lőszerek vagy egyéb kiegészítők értékesítéséből. Ahogy a kerítések miatti rossz döntést is rendkívül nehéz lesz kiirtani a mindennapokból a mostani beágyazottságának köszönhetően, így az éjjellátó céltávcső legalizálása is egy visszafordíthatatlan folyamatot indítana be. Miközben persze ez a „nagy ötlet” is csak pont annyi eredménnyel kecsegtet majd, mint a többi beavatkozásunk, amelyeket ész és alapos vizsgálatok nélkül, a spontán ötletelésnek köszönhetünk.

Biztos vagyok abban, hogy eljön az az idő, amikor a kerítések kapcsán vissza fogunk rendeződni a normális kerékvágásba, és ezeknek az építményeknek a zöme le fog omlani. Minő meglepetés... Ha ez bekövetkezik, akkor ezzel együtt pontosan ugyanaz történik, ami a vadaskertek esetében is. Valami furcsa folyamatnak köszönhetően a „normális működés” és az „etikusság” ismét elkezdenek közelíteni egymás felé. Ha ez megtörténik, akkor talán komolyan vesszük a következőket.

Minden állítás ellenére az etikai szabályok nem azzal a szándékkal születtek, hogy zaklatni lehessen vele a vadászokat. Sajnos azt tapasztalom, hogy sokan semmilyen más okot nem látnak ezen szabályok létében, csak azt, hogy egyszer voltak „valakik” akik elhatározták, hogy márpedig megkeserítik a jövő vadászati generációjának életét.

Az etikai szabályok az ember és a környezete közti normális működés irányelvei, amelyek valójában funkcionális részei a vadászatnak is. A jó döntések fontos elemei, nem pedig széplelkű halandzsák. A normális működés érdekében ugyanúgy kell őket figyelembe venni, ahogy a matematika szabályait is. Ezek az iránymutatások tehát nem csak kulturális értékek, hanem a normális élet receptjének a hozzávalói, amelyek kiegészítik a szakmai döntéseket, vagy csak boldogabbá teszik az életünket, mert segítenek fokozni, megélni az események hatásait, tehát a komfortérzetünket javítják. 

Összefoglalva tehát az éjjellátó céltávcső legalizálásának ügye – a drónhadsereggel együtt – egy újabb „nagy ötlet” amely, az eredményét tekintve kudarcra van ítélve. Ezen eszközök használatának semmilyen pozitív hatása nincs a vadkárra és az ASP-re. Nem véletlen, hogy a svájci és a német vadásztársak is tiltakoznak ellene. Ahogy Kemenszky Péter írásából is kiolvasható, jelenleg is a rendelkezésünkre áll minden eszköz, amelyekkel a vaddisznóállomány csökkenthető. Feltéve, hogy a szereplőknek tényleg ez a szándéka, és közre is kívánnak működni ebben.

Itt volna az ideje, hogy higgyünk abban, miszerint a racionális, szakmai döntések, a kutatások, a viták és az etikai szabályok harmóniája tud megoldást kínálni a problémáinkra, ne pedig egy lapra – a technikai eszközök használatára – tegyünk fel mindent már megint.

Hosszasan tudnám cáfolni a konkrét érveket, amelyek hol a céltávcsövet emlegetik, hol a fegyverlámpát, de úgy gondolom, hogy amíg az etikai szempontokat úgy állítjuk be, mintha azok a racionális döntések ellenében állnának, addig nincsenek meg a kiegyezés feltételei ebben a kérdésben.

Glück Balázs, a Magyar Vadászíjász Egyesület titkára, a Beírókönyv Blog alapítója

A témában megjelent, korábbi cikkeink:

Hatékoság vs etika – Embernek, vadásznak maradni, nehéz időkben

Hatékonyság vs etika – Bárándy szerint van különbség vadászat és vadkárelhárítás között

Hatékonyság vagy etikus vadászat