Megbízhatatlan adatok alapján nem lehet valós, fenntartható vadgazdálkodást végezni, csak evickélni. Az állománybecslést elhanyagoló vadásztársaságok nem is gazdálkodnak érdemben, csak próbálnak túlélni. Csányi Erika, vadásztársasági elnökkel, kutatóval beszélgettünk állománybecslésről, vadászatról, vadgazdálkodásról és nyarat csináló fecskékről.

– A kaposvári, vadgazdálkodási szakkonferencián tartott előadásában azt mondta: a legtöbb vadászatra jogosult nem végez érdemi állománybecslést.

– Valóban nem. A kutatásom során szerettem volna megtudni, milyen állománybecslési gyakorlatot folytatnak a vadászatra jogosultak, ezért kérdőívet küldtem az állománybecslési gyakorlattal kapcsolatban a társaságoknak. Rengeteg érkezett vissza – igaz, sokszor úgy, hogy nem lehetett felhasználni, de a felmérés így is reprezentatív volt. És ez is sok mindent elárul. De az biztos: a válaszadók 70 százaléka saccol, megkérdezi hivatásos vadászát, mennyi a vad a területen.

– Ezzel mi a gond?

– Nem hangzik nagyon alaposnak és tudományosnak. De egyszer erre is tettem „kísérletet”. Amikor mutatunk egy képet egy nagyobb rudliról és azt kérem, hogy becsüljék meg az állatok számát, mindenki a valós szám többszörösét mondja. Vagyis amikor valaki arról beszél, hogy látott 100 szarvast, az általában inkább 32. A vélekedés-saccolás olyan, mint az elnevezése:  mintha ön, innen Budapestről megmondaná, mennyi vad van nálunk, Somogyban.

– Nem csak a vadászatra, hanem az élet minden területére igaz: ha valamivel gazdálkodunk, akkor nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, mi van a gondjainkra bízva.

– Törvényi kötelességük a társaságoknak adatokat szolgáltatni, ezért beírnak valamit. De semmi köze sincs a valósághoz - ez ezer százalék. Egyre jobban eltávolodunk a valóságtól. Az, hogy sok a szarvas vagy a vaddisznó, tudjuk, látjuk... Persze, mi a sok? Valójában vadásztársasági szinten nem beszélhetünk vadgazdálkodásról. Nem akarok senkit megbántani és természetesen nem ismerek minden vadásztársaságot, de általában egy vadásztársaságban van 50, de akár 70 tag,  mindenkinek van egy szórója, egy magaslese és oda kijár – nagyon sok esetben ennyi a vadgazdálkodás. Pedig ez nem vadgazdálkodás, nem vadászat.  Én a magam részéről szívesebben vadászok, a szó szoros értelmében. Nem szórón ülve, hanem cserkelve, nyomkövetve. Vannak olyan országok, ahol nem is engedélyezett a szóró létesítése sem, nemhogy az azon való vadászat.  

– Nemrég írtunk a 2017-18-as vadászati év statisztikáiról. Ezek szerint: 2017 tavaszán 102.600 példány volt a vaddisznóállomány, ebből terítékre került egy év alatt 158.079 példány, és 2018 tavaszára maradt 105.196.

– Igen, erről beszélek. A vadállomány statisztikai adatait mi, a vadásztársaságok szolgáltatjuk. Ki merem jelenteni, hogy az állománybecslési adatok nem megalapozottak, sőt nagyon alulbecsültek. A vadkáradatok is hasonlóak. A hatóság mindig arra hivatkozik a kilövési kvóta emelésénél, hogy azért van erre szükség, mert emelkedik a vadkár. Most hirtelen lecsökkent. A 2017-es statisztikai adatok szerint drasztikusan! Nem azért, mert ténylegesen kevesebb lett, hanem mert a vadásztársaságok trükköznek a számokkal. Ezt meg is lehet érteni, hiszen a társaságok amúgy sem fényes anyagi helyzetében csak így tudják alacsonyan tartani a következő évi vadkáralapot. Ez is bizonyítja, hogy a vadászatra jogosultak állománybecslési adatai nem fedik a valóságot. 

– Mit kellene tenni?

– Lehetne sok mindent tenni. Olyan módszert kellene találni a becslésre, ami mindenki számára elérhető. Megkérdeztem egy szakembert, aki Afrikában végez tudományos kutatásokat kameracsapdákkal: vadkamerákkal hogyan lehetne a mi területünkön állománybecslést végezni ezzel a sokkal tudományosabb módszerrel. Azt mondta: 400 kamerát kellene kihelyezni a közel 11 ezer hektárra, hogy annak az adatai értékelhetőek és informatívak legyenek. Melyik vadásztársaság engedheti meg magának, hogy 400 kamerát – darabját minimum 60 ezer forintért - kihelyezzen, utána pedig feldolgozza és értékelje az adatokat? Amikor a szinkronszámlálást végeztük, kiraktunk 10 kamerát a területre, így ellenőriztem, hogy a megfigyelők helyes adatokat írnak-e be. Másnapra 4-et elloptak. Lehetne sokkal tudományosabban is csinálni, de nincs rá pénz és hajlandóság sem. Ezért próbáltam olyan módszert találni és tesztelni, amit bárki meg tud csinálni. Nem várhatjuk el a társaságoktól a jelen anyagi körülményeik között – miközben semmiféle támogatást nem kapnak az államtól –, hogy mindent megtegyenek a területen, ne legyen vadkár, építsék meg a kerítéseket, rendesen fizesse meg a hivatásos vadászt, gazdálkodjon a vaddal.

– Azt mondta: lesről, szóró mellől, az önnek nem vadászat. Akkor mi?

– Álszent lennék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem meglőni azt a vadat, amelyre vadászom, de igazán a vadászat élményét szeretem. A vadászat számomra az, amikor hajnalban elindulok és nyomokat követve vadászom. Sajnos Magyarországon ezt egyre nehezebb, a vadászati hagyományok lassan elkopnak. Voltam Erdélyben úgy vadászni, hogy minden nap mentem legalább 15 kilométert, és nem lőttem semmit. De úgy jöttem haza, hogy életem egyik legjobb élménye volt. Természetesen tisztában vagyok azzal is, hogy szükség van a lesre és a szóróra, hiszen selejtezni kell, a kilövési tervet pedig nem lehet úgy tartani, hogy külön-külön követem minden egyes vad nyomát.

– Összeegyeztethető a két vadászati mód, ha úgy vesszük: maga a vadászat csupán részhalmaza egy jóval komplexebb, nagyobb halmaznak, amit vadgazdálkodásnak hívunk?

– Amikor beiratkoztam a Soproni Egyetemre, azt gondoltam: több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött, mindent tudok a vadászatról. Aztán hamar rájöttem, hogy ez messze nem igaz. Számomra a vadgazdálkodás arról szólt, hogy védeni kell a vadat, a természetet, a trófea minőségét.  Hamar megtanultam, hogy nem erről szól. Civilizációban élünk, elvettük a vad életterét, mi, emberek, azok is, akik nem vadásznak, ezért muszáj vele gazdálkodni. Kereteket kell szabni a vadnak és magunknak is.  Az viszont nem mindegy, ki és hogyan végzi ezt a munkát. Éppen ezért fájó a statisztikák pontatlansága. Azt sem látom, mitől változna ez a helyzet. Nagyon régóta mondjuk, hogy elfiatalodott a gímállomány. Tettünk ellene valamit? Megbüntetik, aki kilövi a 8-9 éves „ígéretes” bikákat? Nem. Miközben a legtöbb vadásztársaság rá van kényszerítve, hogy meglövessen bármilyen bikát, mert kell a bevétel. Ilyen körülmények között Magyarországon nem lehet fenntartható vadgazdálkodást folytatni.  Túlélés van. Túléljük a vadkár kifizetését, a vendégek kiszolgálását… Nagy szükség lenne professzionális vadgazdálkodásra.

– Aminek az egyik alapja lenne, hogy tudjuk, mivel gazdálkodunk.

– Igen. Tisztában vagyok azzal, hogy a saját kutatásomhoz hasonlót nem várhatunk el egy vadásztársaságtól. De a szinkronszámolás módszere egyszerűen, költséghatékonyan, minden vadásztársaság számára kivitelezhető lenne. Szívesen segítek bárkinek ebben Somogy megyében, de akár országosan is, ha rászánja magát. Az a véleményem, hogy pontosabb állománybecslés nélkül sem a gímszarvas állományának csökkentése, sem a trófeák minőségének javítása nem lehetséges. 

De ugyan ez igaz a vadkár esetében is. Van tapasztalatom a mezőgazdasági oldalról is: egy olyan, 33 ezer hektáros vadászterületről, amelynek 95 százaléka mezőgazdasági kultúra. 290 millió volt a tavalyi vadkár. Kísérletként egy ponton az erdő és a kukorica közé nem 5, hanem sokkal szélesebb „védősávot” húztunk vadföldnek. A szarvas szinte érintetlenül hagyta, tovább vándorolt rajta és megette, letaposta a kukoricát.

És nem csupán az állománybecsléssel vannak problémák.  Sok legenda kering például a szarvasok vándorlásáról is. A szomszédos vadásztársaságok részéről sokszor ér minket az a vád miszerint a mi szarvasaink csinálják náluk a vadkárt. Belefogtunk a területünkön egy nyakörves kutatásba két éve. A kutatás célja, hogy GPS-telemetria, vagyis műholdas helymeghatározáson alapuló nyakörv segítségével meg tudjuk határozni a gímszarvas mozgását, élőhelyhasználatát. Az előzetes eredmények szerint a tarvad egyáltalán nem hagyja el a vadásztársaságunk területét. Az életterük 4-500 hektár általában, a maximum 3-4000 hektár.

– Korábban ön vetette fel: mi az, hogy sok a vad? A mezőgazdaságnak egy vad is sok, a társaságnak viszont minden vad kevés.

– A növénytermesztés és a vadgazdálkodás folyamatosan harcol egymással - és mindkettőnek igaza van. Nem tudom, miként lehetne konszenzust létre hozni. A vadásztársaságnak sok kell, a másiknak nulla. A 33 ezer hektáron nagyon sok vadat kell ahhoz lőni, hogy a vadkár mérhetően és érezhetően csökkenjen. Pontos becsléssel kicsit előrébb jutnánk. Kimondhatnánk, hogy az eddiginél is többet kell lőni, a vadásztársaságoknak pedig ezt meg kellene oldaniuk. Az biztos, hogy az államnak bele kellene nyúlnia a rendszerbe. Ha minden így marad, akkor a vadászat fogja a rövidebbet húzni a mezőgazdasággal és a természetvédőkkel szemben, hiszen világszinten hatalmas ellenszenv van a vadászattal szemben…

– Az egyik oldalon. A másik oldal: nemrég petícióval fordultak a balatoni önkormányzatok a minisztériumokhoz, hogy csináljanak valamit a belterületen felgyülemlett vaddal.

– De ennek nem feltétlenül csak az az oka, hogy sok a vad, de természetesen az is.  Hozzászoktak a civilizációhoz. Mint a medvék Romániában, ahol szintén az ember veszi el az életterét az erdők kivágásával. Ezek után sokkal könnyebb nekik a házaktól csirkét lopni, mint a termést szemezgetni egy bokorról. Megint ott tartunk: mi a sok? Az biztos, hogy több vad van, mint régen, de ez nem feltétlenül rossz – már ha az örök probléma, a vadkár nem lenne.

– Kinél van a helyzet kulcsa?

– Azt nem tudom, de a vadászati hatóságtól is többet lehetne várni. Itt van a tájegységi fővadászok rendszere is. Jobban össze kellene hangolni a tájegységi fővadászok és a vadászati hatóság munkáját is. Ha már létrehozták a tájegységi rendszert akkor lehetne nekik több feladatot és leginkább hatáskört adni. A hatóságnak is szigorúbbnak kellene lenni. Mikor ellenőrizte egyszer is a vadászati hatóság azokat a számokat, amelyeket a társaságok lejelentettek? Pedig látjuk, mennyire messze állnak a valóságtól. Legalább a szabályokat tartassuk be, legyen rend. Megértem, hogy vannak olyan társaságok, amelyek nem tudják kitermelni a vadkár összegét, megkerülik a szabályokat, de ilyen esetben – bármennyire nehéz ezt kimondani – ezeknek a vadásztársaságoknak át kellene gondolni, hogy tudnak e a szó szoros értelmében vadgazdálkodni. 

– Mégis, mi a megoldás?

– Azt tudom, hogy mi a somogyi területen mit csinálunk. Arra koncentrálunk, hogy visszahozzuk a sokat emlegetett minőséget. Nem engedjük a 8-9 éves bikákat kilőni, akármennyit is fizet a vendég. A bikák kapcsán a legfontosabb, hogy visszahozzuk a minőséget. Valakinek azt is kell képviselni, hogy legyen 12 éves bika is. Tarvad tekintetében is válogató vadászatot, selejtezést végzünk. És ami fontos, próbáljuk a valós állományt megbecsülni és a szerint gazdálkodni. Igaz ez valóban sok pénzbe kerül.

– Ez az, amit rengeteg társaság nem engedhet meg magának.

– És ez érthető is.  Ezért vagy az államnak kell beszállnia, valamiféle támogatási rendszerrel, vagy/és a társaságnak elfogadnia, hogy pl. emeli a tagdíjat, többet rak a vadgazdálkodásba. A fejekben kellene rendbe rakni. El kell fogadni, hogy a vadászat és a vadgazdálkodás pénzbe kerül - és ha nem rakjuk bele, akkor nem változik semmi. A vadásztársaságok ma már cégszerűen működnek, vagy kellene működniük, nem ősi jogon, ahol a vad és a vadászattal kapcsolatos szolgáltatás az áru, a bevétel forrása. Ha a bevétel nem elegendő, akkor vagy pótolni kell saját erőből vagy tönkre megy. A jó gazdálkodás alapja a körültekintő tervezés – aminek alapja jelen esetben a megfelő és alapos állománybecslés - a jó minőségű áru és szolgáltatás, valamint a korrekt beszámolás (statisztika) és elszámolás.

- Azt mondta: több olyan ember kellene, aki valaminek az élére áll, viszi magával egy-egy ügyben a többieket. Ön az állománybecslés mellett más ügyet is talált, aminek az élére állhatott.

– Létrehoztam egy alapítványt, a Fauna és Flóra Alapítványt, aminek egyik célja, hogy a magyarországi ez irányú felsőoktatás igen szerénynek mondható gyakorlati képzését kiegészítse, segítse. Ennek keretében magyarországi és külföldi tanulmányutak keretében megismertetni a fiatalokat a „világ” állatvilágával, vadgazdálkodásával és a természetvédelemmel. Afrikában élő házaspár barátaim csinálnak egy programot Botswanában, többek között a Stanfordi és a Harvard Egyetemmel közösen. Ez egy két hónapos kutatótábor, a természetvédelem és a vadgazdálkodás iránt érdeklődőknek. Ennek egy rövidebb változatát, három hetes formában valósítottuk meg az idén az általam alapított Fauna és Flóra Alapítvány támogatásával. A Soproni Egyetem négy hallgatója, két oktatója és a Csányi Alapítvány két hallgatójával vettünk részt közösen ebben a programban. Azt hiszem ez egy életre szóló tapasztalat és élmény volt.

– Folytatja a programot?

– Igen, mindenképpen. Akár úgy is, hogy több hallgató, oktató jusson ki ebbe a táborba évről-évre, nemcsak Sopronból, Gödöllőről is. 

– Mit vár ettől? Évente 6-8 diák…

– Az több mint a nulla.

– Kapnak egy életre szóló élményt, új nézőpontot, tapasztalatot szerezhetnek egy teljesen más kontinens vadgazdálkodásáról. De évente 6-8 diák csinálhat nyarat?

– Persze. Akár egy is. Mint én az állománybecsléssel.