hírek vér kutatásNem csak a ragadozókra, de a zsákmányállatokra és az emberre is hat a vér szaga – mégpedig igen eltérő módon. Kutatók az egyes állatfajok reakciót vizsgálták.

 

„Vérszívó rovarokon, farkasokon, egereken és embereken vizsgáltuk a vérszag hatásmechanizmusát, és meglepő eredményre jutottunk” – vezette fel kutatási eredményeit a svéd orvostudományi egyetem honlapján Johann Lundström, a neurológiai tanszék professzora. A Nature hasábjain nemrég publikált tanulmányban ismertetett kísérletben valódi emlősvér helyett az 1990-es évek elején izolált, a véralkotó zsírsavak bomlásakor felszabaduló – hivatalosan trans-4,5-Epoxy-(E)-2-decenal néven ismert, szakberkekben E2D-ként emlegetett – molekulát használtak. A parfümgyártásban is előszeretettel alkalmazott, természetes formában egyebek mellett az alma illatáért is felelős aldehidek vegyületcsoportjához tartozó E2D adja ugyanis a vér sajátos stichjét – ismerteti a tanulmányt a qubit.hu. 

Lundström és kutatótársa, Artin Arshamian arra voltak kiváncsiak, hogy az édeskésen fémes odőr – illetve a molekula kiváltotta ingerreakció – milyen szerepet játszik az állati viselkedésben. „A több projektben velünk együtt dolgozó Mathias Liska, a linköpingi egyetem etológus professzora sertésvérből izolált E2D segítségével korábban már bizonyította, hogy bizonyos ragadozók e molekulát kiszagolva aktivizálódnak” – így Lundström.

A vérszívásra specializálódott, marhák és lovak hosszú generációinak életét megkeserítő szuronyos istállólegyek magabiztosan fogtak szagot, amikor a szóban forgó molekula és a szagtalan kontrollvegyület között választhattak, sőt, még akkor is az E2D-re repültek többször, ha valódi marhavért kínáltak nekik.

hírek vér kutatás

Az európai szürkefarkasok másképp, de ugyanilyen intenzíven reagáltak a vérparfümre. A kutatók a ragadozók rezervátumában az E2D mellett friss lóvért, gyümölcsillatot és neutrális vegyületet csepegtettek egy-egy fatörzsre. Az aldehid-molekulát az állatok valódi vérnek vélték, hosszasan nyalogatták a zsákmányra távolról sem emlékeztető fafelületet, aztán izgatott cserkelésbe kezdtek, további szagnyom után kutatva. A vérre ugyanígy reagáltak, bár azt az utolsó cseppig felnyalták. A másik két szagnyom, ha hidegen nem is hagyta őket, de nem tüzelte fel vadászösztönüket.

A kutatók ugyan nem kételkedtek abban, hogy az egér akkor is zsákmányállat, ha laboratóriumi, de arra azért kíváncsiak voltak, hogy a vérszag belőlük is olyan erős reakciókat vált-e ki, mint a vérszívókból, illetve a ragadozókból. Azt találták, hogy az ellenséget nemzedékek óta nem látott, véres élményben sosem részesült laborrágcsálók bepánikoltak, amikor vérszagot éreztek. A kémiai riasztás valamivel nagyobb százalékban következett be a valódi vér esetében, de a szintén ismeretlen – így akár menekülés kiváltására is képes – kontrollszagok nem okoztak riadalmat.

Vérszagra gyűltek a diákok

Az emberkísérlet során Lindtrömék a menekülés vagy a támadás viselkedési komplexére utaló fiziológiai jelekre fókuszáltak. Az orvostanhallgatók közül verbuvált tesztalanyok szaglóhámjára fecskendezett E2D egyértelműen biokémiai vészjelzésként funkcionált. A hazugságvizsgáló készülékekhez hasonlóan működő bőrelektromosság-mérő műszerek a jellemző elkerülő-menekülő reakciókat mutatták: a diákok többsége hátraszegte a nyakát, és erősen izzadni kezdett.

Csakhogy amikor a vaktesztben ki kellett volna választani az E2D-t, szaga alapján nagyon kevesen tudták felismerni a molekulát, és a valódi vért sem sokkal többen (a vért higiénés okokból nem is próbálták meg közvetlenül a szaglóreceptorokig juttatni). Aki viszont érezte, az meglepő módon egyáltalán nem tartotta kellemetlennek egyiket sem. Az undor is csak akkor uralkodott el a tesztalanyokon, amikor nyilvánvaló lett, mibe is ütötték az orrukat. 

„Az utóbbi reakciónak nincs köze az illathoz, inkább tanult viselkedés, nem pedig evolúciós örökség” – kommentálta a tapasztaltakat a svéd kutatópszichológus.

hírek vér kutatás

Az emberi orr jobban teljesít

Az elmúlt évtized neurológiai kutatásai kimutatták, hogy az emberi szaglás kifinomultsága egyénenként, de etnikai csoporttól függően is nagyon változó lehet. Bizonyos illatokat – például az amilacetát, más néven körteéter vagy banánolaj szagát – az emberiségnek például csak egy része képes érzékelni. Ahogy az is meghaladottá vált, hogy az emberi szaglás legfeljebb a parfümök vagy a kulináris örömforrásul szolgáló ételek és italok vizslatására alkalmas.  

John McGann amerikai neurológus a szagláskutatás több évszázadra visszanyúló tudományos értekezéseit áttanulmányozva idén májusban például arra jutott, hogy az emberi orr sokszor jobban teljesít, mint az állati. A beszédkészségért felelős egyik agyi részterületet felfedező Paul-Pierre Broca a 19. század végén kezdte hangoztatni, hogy mivel az emberi agyban nagyobb a beszédért és sok más, komplex kognitív képességért felelős frontális lebeny mérete, mint az állatokéban, a szaglásért felelős terület szükségszerűen visszafejlődött az evolúció során. 

McGann szerint a modern kori kutatások azt látszanak alátámasztani, hogy nem kizárólag az agyterület méretén múlik a szaglás kifinomultsága. Egy 2013-as kísérlet szerint az emberi orr például sokkal érzékenyebben reagált a vizelet bizonyos komponenseire, mint az egerek orra. A már említett Mathias Laska tavaly pedig azt bizonyította, hogy a vér szagára fogékonyabb az emberek orra, mint az egereké. Ezek az eredmények mind abba az irányba mutatnak, hogy nem feltétlenül a szaglásért felelős neuronok száma vagy az agyterület és a frontális lebeny mérete határozza meg az egyes fajok szaglási képességét.

A svéd kutatók eredménye azonban egyedülálló. Lundströmék szerint ugyanis az emlősök általában nem reagálnak egyetlen illékony vegyületre, a szaglási érzékelésben a természetben előforduló szagkeverékek játszanak kulcsszerepet. Olyan illatkomponensről eddig nem lehetett tudni, amely annyira alapszintű viselkedéskomplex szignálja volna, mint amilyen az E2D a ragadozó-préda relációban. 

„Evolúciós szempontból hihetetlenül költséghatékony, ha egy vérben jelenlévő, szaglással érzékelhető kémiai jel és egy viselkedés közvetlen kapcsolatban áll egymással” – vélik a kutatók, akik ennek ellenére óvatosak, és egyelőre nem kívánnak messzemenő következtetéseket levonni a kísérletekből. Legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy az emlősök törzsfejlődése során megőrzött biokémiai közös nevezőről van-e szó, vagy arról az ismert evolúciós jelenségről, amelynek lényege, hogy a hasonló helyzetekből fakadó szelekciós nyomás miatt alakulnak ki azonos mechanizmusok.